AZ ŐSÖK TÖRTÉNETE (ŐSTÖRTÉNETI BETEKINTŐ)

 

Nemzetünk dicső történelme minden magyar ember közös büszkesége.

A magyar államiság, amely Európában az egyik legrégebbi, több mint 1000 éves múltra tekinthet vissza. A magyar nép története azonban ettől is sokkal ősibb időkbe, és egészen távoli tájakra, az ősi keleti puszták messzeségébe vezethető vissza. A magyarság megőrizte ősi legendáinak (eredetmondáinak) egy részét, megőrizte ősi keleti nyelvét, ősi keleti zenéjének egy részét és szinte napjainkig megőrizte a pusztai lovasnomád hagyományainak egy jelentős részét is.

A magyarság eredetét (amely összetett, mint minden nagyobb lélekszámú népé) és vándorlásának kérdéseit régóta kutatja számos tudományág, amelyek nem egyszer egymástól különböző modelleket vázoltak fel.

Régebben főleg nyelvészeti úton próbálták megfejteni a magyarság eredetét, azonban az erre vonatkozó korai (Honfoglalás előtti) nyelvemlékek hiánya, illetve az ősi, írásbeliség előtti időkben lezajlott etnogenetikus folyamatok miatt, ezek a próbálkozások inkább csak hipotetikus elképzeléseket szültek, bár ezek sok lexikonba és a közoktatásba is bekerültek.

Mindennek inkább a tudományt is érintő, politikai okai voltak már a Habsburg korszakban is, amelyet kisebb változásokkal a kommunista tudománypolitika is felhasznált. A régészeti és antropológiai adatok bővülésével, az ősi magyarságra vonatkozó újabb (főleg keleti eredetű) forrásanyagok látótérbe kerülésével, illetve némely meglévő forrásanyag komplexebb vizsgálatával, de leginkább az utóbbi évtizedek természettudományos őstörténeti kutatásainak (antropológia, genetika) eredményei révén ma már árnyaltabb és részben objektívabb képet alkothatunk a magyarság kialakulásának és vándorlásának kérdéseiről.

A XIX. században kiformálódott, korabeli nyelvészeti álláspont szerint, amely alapján létrehoztak egy Uráli nyelvcsaládot, amelynek a finnugor csoportjába, azon belül pedig az úgynevezett ugor ágába sorolták be a magyar nyelvet, miután különböző nyelvekkel próbálták (egyébként kevés valós eredménnyel) rokonítani, (először a lapp nyelvvel, majd más finnségi nyelvekkel is).

Ez a hipotézis mára már nyelvészetileg is nehezen tartható fenn a korszerű tudományosság figyelembe vétele mellett. A magyar nyelv alapszókincse és nyelvtani rendszerének egyedi sajátosságai nem vezethetők le meggyőzően semelyik mai finn-ugor nyelvből, sőt egyik ugor nyelvből sem. Maga az Uráli nyelvcsalád finnségi és ugor ágának rokonsága is nehezen és nagyon áttételesen határozható meg. Valamint a nyelvészek által ugornak elnevezett csoport ma is az Uráltól keletre, Szibériában élő tagjairól (hantik, manysik) a genetikai kutatások (Y-kromoszóma analízis) kimutatták, hogy eredetük nem az Ural régióba, hanem a távoli Belső -Ázsiába, valahová a Szaján hegység és a Bajkál tó régiójába vezethető vissza.

Kutatasok Karacsay img 1

Kép forrása:

http://www.zti.hu/sipos/images/Kutatasok_Karacsay_img_1.jpg

A magyar nyelv nyelvtani rendszerének néhány eleme és néhány tucatnyi szava valóban mutat kapcsolatokat az uráli nyelvek irányába, vagyis inkább az Uráltól keletre lakó ázsiai (nyugat-szibériai ugor) népeknél is megtalálható. Azonban ezeknek a hasonlóságoknak sem az irányultságát (melyik nyelv az átadó és melyik az átvevő) valamint a kapcsolat időrendjét sem lehet meghatározni. Ezáltal egy nép eredetét nem lehet egy ilyen hipotetikus néhány nyelvtani elem és csekély számú szó alapján levezetni. Egy nép kialakulása (szerte a világon) sokkal összetettebb folyamat és annak csak egy, ráadásul viszonylag gyorsan változó része a nyelvi kapcsolatok. Mára a természettudományok nagyarányú fejlődésével, sokkal összetettebb, objektívabb és újszerűbb kép vázolódik elénk népünk eredetével kapcsolatban. Ráadásul ez sokban tükrözi az ősi legendavilágunk és hagyományunk elemeit is.

A későbbi magyarok, illetve a magyar törzsszövetség különböző elemeinek eredetéről, a Honfoglalás kori csontleletek (főleg a koponyák) jellegei alapján készültek antropológiai (taxonomiai) vizsgálatok. A 2014-es évre már több mint 560 vizsgálható állapotban lévő honfoglalás kori koponya állt rendelkezésre. A modern antropológia nem csak a nagy koponyaméreteket (koponya hossz és szélesség valamint magasság és ezekből számított jelzők) hanem az arckoponya részletesebb elemzésével (regionális rasszjegy különbségek, mongolid jellegek erőssége) is tipizálja a leleteket (arc belső arányai, szögek, valamint a mérhető jellegek mellett az anatómiai variációkat is figyelembe veszi). Mindezek alapján az antropológiai összegzések kimutatták, hogy a Honfoglalás kori magyarság legjelentősebb része (regionális különbségek szerint 40-72 %) a főleg közép –ázsiai (kisebb részben belső-ázsiai) eredetű europo-mongolid típus együttes különböző tartományaiba esik (régebben ezt nevezték összefoglalóan turanid típusnak is). Ezek a rasszjellegek leginkább a különböző türk népességekre jellemzőek, amelyek már ősi időkben keveredtek a régi iráni nyelvű szkíta-szarmata (főleg a kaszpi/ keleti –mediterrán, és pamíri típusokkal) elemekkel, amelyek régiótól függően a második legnagyobb komponense a IX-X. századi magyarságnak (22-37%), valamint vélhetően a vándorlásuk során jelentős kaukázusi réteggel egészültek ki (7-14%). Továbbá a kelet-balti típus (valamint egyéb cro-magnonid jellegű elemek) a kevert formákkal együtt hozzávetőleg 2-16% ban mutatható ki (ezek főleg keleti szlávokkal való érintkezéséből adódnak), a tisztán uráli típusok aránya pedig 1-3% közötti.

Mindezek tükrében a IX-X századi magyarság eredete nem vezethető le csak az Urál régióból, hanem kialakulása inkább a közép –ázsiai sztyepp zóna (annak is inkább a középső és délkeleti) régióiba lokalizálható (a mai Kazakisztán, Üzbegisztán területei) migrációs összefüggésekkel Dél-Szibéria, az Altáj vidék és a Tarim medence (ma Kínához tartozó Ujgur Autonóm tartomány) irányába.

A honfoglaló magyarok, „Árpád magyarjai” az írott történeti forrásokat kiegészítő tudományágak (genetika, antropológia, régészet, néprajz) szerint egyértelműen „törökös” népcsoport voltak, a rokon türk népek kultúrájával, törzsi rendszerével, regéivel, népmeséivel, embertani jellegével. A magyarok díszítőművészete a „turáni ornamentika”, a népzenénk dominánsan török (és kaukázusi hatásokkal bővült) jellegű. A Kárpát-medencébe érkezett Árpád által vezetett magyar törzsek már egy erős és egységes irányítás alatt működő törzsszövetségként érkeztek meg a Kárpátok gyűrűje közé, ahol meg is alapították a nomád államukat.

A nomadizáló életforma semmivel sem jelentett alacsonyabb rendű gazdálkodást a letelepült (helyhez kötött) földműveléshez képest, sőt, lehetővé tette a közösségek számára a végeláthatatlan füves pusztaságok birtokba vételét.

A nagyállattartó nomád gazdálkodást a ló háziasítása tette lehetővé. A nagy állatcsordák viszonylag gyors legelőváltó tartása csak lóról terelve lehetséges.

A leletek tükrében inkább az rajzolódik ki, hogy a nomád népek, így a honfoglaló magyarok ötvösművészete, fémmegmunkáló technológiája (ebből eredően a fém fegyverzetük valamint az összetett visszacsapó íjaik), orvosi ismeretei (sebészi koponyalékelések magas szintű ismerete) jóval meghaladta a kor Közép-kelet európai színvonalát. Változatos tárgyi kultúrájuk (gazdag ékszer leletek) fejlett fazekasság és változatos háziállat állományuk tükrében jól működtetett félnomád gazdasággal rendelkeztek, és gazdag előkelő rétegük volt.