A MAGYAR HARCMŰVÉSZET

      

Honfoglaló őseink hadi szervezetéről, harcmodoráról, felszereléséről a kortárs bizánci és német feljegyzésekből kapunk autentikus információt. A magyarokról általánosságban így írtak: “egy fejedelem alatt élnek, ki kemény fegyelemben tartja őket. E nép a bajt, fáradságot nemesen tűri, a hideget és meleget kiállja, s a szükségbeli fogyatkozást, mint pusztanép fel sem veszi. Karddal, íjjal és kopjával fegyverkeznek. Fürkészők és szándékaikat rejtegetők. Ügyesen kilesik a kedvező alkalmakat, és ellenségeiket nem annyira kardjukkal és haderejükkel igyekeznek leverni, mint inkább csel, rajtaütés és a szükségesekben való megszorítás útján.”


harc1

A korabeli magyar hadviselés fő taktikai elemei a tudatos és alapos felderítés, a kezdeményező szellem, az ellenség megtévesztése, a tervszerűen végrehajtott taktikai visszavonulás és a váratlan rajtaütés voltak.

Sok gondot fordítottak rá, hogy gyakorolják a lóhátról való nyilazást is. Nagy csapat ló követte őket, részint táplálékul, részint pedig a lóváltás révén a menetteljesítmény fokozása végett. Az ellenséget az ütközetek előtt mindenhol a magyar fürkészők csoportja kísérte, általában nem kerültek velük harcérintkezésbe, de egy pillanatra sem tévesztették őket szem elől. Nem körülárkolt táborban táboroztak, mint a rómaiak (bizánciak), hanem a háború napjáig nemzetségek és törzsek szerint szétszéledve legeltették lovaikat télen-nyáron. Örseiket messzire, sűrűn egymás mellé helyezték el, nehogy egykönnyen rajtaütés érje őket.

harc2

A harcban, nem mint a rómaiak, három hadosztályban állnak csatarendbe, hanem különböző ezredekben, tömören összekötve egymással azokat, hogy egyetlen csatasornak látszódjanak. A harcrend mélysége nagy, arcéle egyenes volt. E harcrendeken kívül, gyakran mögötte, tartalék haderőt állítottak fel. Feladata az ellenség figyelése volt, hogy mikor kell a harcoló sereg valamelyik részének segítségére sietni. Legjobban a távolból való harcot szerették és a cselvetést, az ellenség bekerítését, a színleges meghátrálást, a visszafordulást, az ellenfél csatarendjének megbontását. Amikor az ellenség menekült, kíméletlenül üldözték, amíg soraik teljesen fel nem bomlottak. Az egyedüli hatékony védekezés ellenük a várerősség volt, mivel a rendszeres ostromot gyalogság és ostromgépek hiányában nem kedvelték, ilyenkor kiéheztetéssel és a vár tüzes nyilakkal való felgyújtásával kísérleteztek.

harc3

A honszerző, majd kalandozó magyar hadsereg kizárólag lovasságból állt. Felszerelése egységes, könnyű fegyverzet volt. Az ősmagyar lovas legfontosabb fegyvere az íj és a nyíl volt. Ez a ‘saggittae hungarorum’, ami Európát rettegésben tartotta, a kor leghatékonyabb fegyvere volt. Hordtávolsága az egykori európai íjaknak háromszorosa volt, a kezeléséhez legalább 10 évi, már a gyerekkorban kezdődő állandó gyakorlás volt szükséges, az idegenek, még ha kezükbe is került, nem sok hasznát vették. A harcos állandóan leeresztve, a derékszíjra csatolt bőrtokban hordta és csak a bevetés előtt ajzotta fel. Ezen kívül minden harcos rendelkezett még könnyű, hajlított szablyával és egy nehéz szekercével. Védelemre a sisak, az egymás mellé helyezett vasgyűrűkkel megerősített bőrvért és kerek kisalakú bőrpajzs szolgált. Harcfelszerelésükhöz tartozott még a vízen való átkelést elősegítő, felfújható bőrtömlő, a jelzéshez szolgáló kürt és a csapattesteket (nemzetségeket) megkülönböztető kopjás zászló,
harc4

A X. századi magyarság harceljárásának legjellemzőbb vonása és ezúttal sikerük legbiztosabb alapja az íj mesteri használata volt. Ütközeteiknek a nyílharc annyira szükséges és nélkülözhetetlen velejárója volt, hogy támadást soha nem kezdtek, míg az íj a maga halálos aratását el nem végezte. Harceljárásukban két fő mozzanatot különböztetünk meg: a távol-harceszközökkel való előkészítést és a közelharcot. Ebben különbözött a magyarok harcmódja a nyugati harceljárástól. Mert míg a nyugati lovagok lebecsülték, sőt megvetették és így mellőzték a nyíl használatát, addig a magyarok harcászatában éppen ennek volt döntő szerepe. Egy hátránya volt csak ennek a fegyvernek, használata az időjárás függvénye volt. Jól tudták ezt ellenfeleink, s győzelmeiket nem egyszer az íj találati pontosságát és hordképességét lényegesen befolyásoló esőnek vagy ködnek köszönhették.

harc5

A nyilazásnak tehát harcdöntő jelentősége volt. A harcban segítette a magyar harcost a lovát jellemző gyorsaság, melynek köszönhetően a nyugati lovagok nem tudták utolérni őket. A rajtaütésszerű meglepetés, az ellenféltől való gyors leválás, a fokozott teljesítményt követelő átkarolási művelet mesteri keresztülvitele, a nyergéből visszafordulva nyilazó lovasnak és a gyors, kicsiny keleti lófajtának volt köszönhető.

A nyilazás természetéből és az ellenfél tömör oszlopban való felállásából következett a magyarok széles kiterjedésre való törekvése. Ez biztosította a nyilazás állandóságát, egységeik mozgékonyságát, a tömör vonalakban küzdő ellenfél legyőzését arcban és oldalban, s főként az ellenfél megtévesztését a saját erők helyzete és nagysága felől.

harc6

Amikor az első nyilazó rajok az ellenfél közelébe érve az íj használatának beszüntetésére kényszerültek, a térközben jobbra, balra kifordulva gyorsan visszavonulhattak anélkül, hogy a hátrább álló csoportok hadrendjét megzavarták volna. Helyükbe ilyenkor az utóbbiak léptek, ami a nyilazást állandósította.

A magyar harcmódot a támadás jellemezte. Azonban, ha csak lehetett, a legkisebb áldozatot kívánó támadási módot választották. Kerülték a kizárólagos arctámadást, kombinálták azt átkarolással, hátbatámadással, s mindig az utóbbiakon volt a fő súly. Nyugat hadseregeinek - beleértve a bizánciakat is - ezzel szemben éppen az arctámadás volt a fő taktikai elemük, amely során páncélos lovasaikkal ércfalként igyekeztek ellenfelüket lehengerelni. Erre a nekirohanásra alapozták támadásuk sikerét, s ha ez elmaradt, tehetetlenül áldozatul estek a sokkal leleményesebb, ügyesebb fogásokkal élő magyaroknak.

harc7

Ezzel szemben a magyaroknál az arctámadást legtöbbször csak színlelték, és ezt kiegészítette a cseles visszavonulás. Ennek az volt a célja, hogy az ellenség a közelharc elől megfutni látszó magyarok után nyomuljon, és olyan terepszakaszra érjen, ahol már várták őt az oldalban felállított lesek. Ebben a pillanatban megszólaltak a kürtök, jelezve, hogy a döntő összecsapás most kezdődik. A színlelt visszavonulásban lévő és a nyergében visszafelé nyilazó oszlop hirtelen megfordult és az ellenfél felé rontott, akiket ugyanakkor oldalról és hátulról is megtámadtak a rejtekhelyeikről kitörő lesek, hogy pusztító nyílzáport zúdítsanak a meglepett ellenségre. A minden oldalról körülvett ellenfél sorai megbomlottak, s a lovagok menekülésre vették a dolgot. Ekkor repültek ki hüvelyükből a szablyák, kerültek marokba a szekercék, hogy elvégezzék a maguk halálos aratását. A zárt rendjében megbontott és nehéz lovaival gyors futásra nem képes lovasságra, vagy még inkább a gyalogságra a teljes megsemmisülés várt.

harc8

Az egy-egy hadjáratban 10-20 ezer főt kitevő magyar könnyűlovasság olyan gyorsan mozgó fegyvernem, amelynek akciórádiusza a bázistól 1000 kilométer. Ez abban az időben az utolérhetetlen gyorsaságon felül azt is jelenti, hogy a magyar haderőnek csaknem minden tagja önellátó. Tehát ellátmányban nincs az ellenséges területre utalva, hiszen füvön, vízen és tüzelőanyagon kívül legfeljebb csak friss húsra, de erre sem feltétlenül van szüksége. Élelmiszer elrejtésével, vagy elpusztításával ellene tehát nem lehet védekezni, ő azonban saját biztonságának veszélyeztetése nélkül pusztíthatja el az ellenséges lakosság készleteit. Ez a harcászat kétségtelen a kor legeredményesebb csatadöntő, és ami még fontosabb, az ellenséges területet elpusztító manőverező tényezője volt.

Bölcs Leó bizánci császár ‘Taktika’ című munkája (Földi Pál feldolgozása) alapján írta Berlinger Gábor

A grafikák Kertai Zalán művei

Támogatóink:

banner2